A két világháború között

Navigáció
A vadászat története Az I. világháború végéig A két világháború között A II. világháború után

 

1920-ban a trianoni békeszerződésben Magyarország elvesztette területe 2/3-ad részét. Az erdők területe ennél nagyobb mértékben csökkent, az erdősültség aránya a korábbi 27%-ról 12%-ra esett vissza. A háború, a forradalmak és a román megszállás a vadállományban is nagy veszteséget okozott. A kormányzat által is támogatott vadgazdálkodás következtében azonban a vadállomány – különösen az apróvad – az 1930-as évekre újra helyreállt.

Jól jellemzi az elmondottakat az alábbi összehasonlító táblázat, amely a legfontosabb vadfajokból terítékre került mennyiséget mutatja a régi és az egyharmadára csökkent területeken.

Vadfaj Elejtett vad száma (db)
1908 1933/34
szarvas 9 264 5 446
őz 21 266 9 884
vaddisznó 6 713 1 762
mezei nyúl 1 207 474 1 059 298
fácán 207 723 275 657
fogoly 987 931 798 361

Az apróvad gyors szaporodásában szerepet játszott az a körülmény is, hogy az 1920-as években végrehajtott földbirtokrendezés a törpe- és kisbirtokok számát jelentősen megnövelte (389 307 személynek jutott 705 468 kh új birtok), ami azt jelentette, hogy a törpe- és kisbirtok aránya 53,5%-ra emelkedett. A nadrágszíjparcellák pedig nagyon kedvező életfeltételeket biztosítottak az apróvadnak. A kemény telek azonban ezt a fejlődést időnként jelentősen visszavetették. Ilyen volt az 1928/29-es és az 1939/40-es tél. Utóbbin, becslések szerint, a magyar fogolyállomány 95%-a elpusztult.

Mindinkább általános lett az a felismerés, hogy a vadállomány elsősorban a természeti viszonyok, illetve azok változásainak függvénye. A természetvédelem, amely kezdetben az erdészettel volt szoros kapcsolatban, egyre erősebben hallatta hangját és fellépett a vad érdekében is. 1932-ben javasolták, hogy a védelmet – bizonyos korlátokkal – terjesszék ki a ragadozókra is.

A természet és a vad védelmével állt összefüggésben a tilalmi idők megváltoztatása, amelyet 1925-től már nem törvény, hanem földművelésügyi miniszteri rendelet szabályozott. Nemsokára rendelet tiltotta meg a lóháton agarakkal való vadászatot. Egyre több vadfaj került teljes vadászati tilalom alá (pl. 1933-ban a batla, a gulipán, a baglyok és a sirályok). Mind több állatfaj került ki a vad fogalma alól, amelyekre korábban természetszerűleg vadásztak.

1930 körül a magyar vadászok számát 28 ezerre becsülték. Ugyanebben az időben a Vadászati Útmutatóban mintegy 100 vadásztársaság van feltüntetve. 1935-ben elrendelték, hogy a vadásztársaság taglétszáma legfeljebb 200 kh-anként 1-1 fő lehet. 3000 kh-anként a vadászterületre egy vizsgázott vadőrt kell alkalmazni.

Ennek az időszaknak a vadgazdálkodására jellemző volt a vérfelfrissítés, vagyis más vidékről származó vadnak a vadászterületen történő kibocsátása. Ezt kötelezővé tették és az állam is támogatta. Megalakulása után a Magyar Vadkereskedelmi Rt. (MAVAD) foglalkozott vele. A vérfelfrissítés érdekében az igénylőknek kb. 20 ezer apróvadat osztottak ki. Ezzel párhuzamosan szorgalmazták a kártékony vad irtását. Rendelet írta elő, hogy a vadásztársaságok házi rendtartásába fel kell venni azt a rendelkezést, hogy minden tag köteles évente 10 szarkát vagy szürke varjút lőni.

A vadgazdálkodás szempontjából nagy jelentősége volt az élő és lőtt vad exportjának. Mivel a világgazdasági válság (1929–1933) ezen a téren is éreztette hatását, indokoltnak látszott a vadkereskedelem szabályozása, ennek érdekében hozták létre a MAVAD-ot. A kezdeti nehézségek után a vállalat eredményesen működött, és a mai napig – igaz többszöri átalakulással – fennáll és fontos tényezője a magyar vadkereskedelemnek.

1937-ben a hazai vad (élő és lőtt) értékesítéséből nem egészen 4,5 millió pengő bevétel származott. Ezenkívül a vadászati jog haszonbérbe adásából 1,8 millió pengő folyt be. Ami a lőtt vad árát illeti, ebben az évben egy mezei nyulat 2–2,60 pengőért, egy fácánkakast 2,10 pengőért, egy foglyot 1,35 pengőért adtak. A budapesti prémbörzén a nyúl gereznája 1–1,20 pengőt, a róka bundája 14–15 pengőt ért.

1930-ban alakult meg Párizsban a Nemzetközi Vadászati Tanács (Conseil International de La Chasse, CIC), amelynek alakuló ülésén magyar részről a Nemzeti Vadászati Védegylet képviseletében gr. Esterházy László és br. Prónay Gábor vett részt.

Itt kell megemlíteni, hogy a két világháború között már sokat adtak a fajtatiszta vadászkutyák alkalmazására. Több kutyás egyesület is működött már ebben az időben. Ilyenek voltak az Országos Vizsla Club, a Magyar Vérebegylet, a Magyar Tacskó Ebtenyésztők Egyesülete, a Magyar Foxterrier Tenyésztők Egyesülete.

Vadászati kultúránk kétségtelenül sokat fejlődött, noha gr. Csekonics Endre Néhány szó a magyar vadászati kultúra, az erdészeti oktatás és vadászati oktatás kérdéséről című írásában nagyon lesújtó képet rajzolt erről.

Gr. Csekonics Endre Kittenberger Kálmán (1930 k.) Gr. Széchenyi Zsigmond vadász, útleíró (1929)
Gr. Csekonics Endre Kittenberger Kálmán (1930 k.) Gr. Széchenyi Zsigmond vadász, útleíró (1929)

Vadászati szakoktatás az esztergomi és a királyhalmi erdészeti szakiskolákon folyt. 1935-ben 66 tanuló végzett. Az erdőőri és vadőri vizsgát ugyanebben az évben 239 tanuló tette le sikeresen. Kezdték hangoztatni, hogy a sportvadászok részére is célszerű volna vadászvizsgát szervezni, amely a vadászjegy elnyerésének feltétele lehetne.

A magyar vadászati irodalom számos értékes művet tudott felmutatni, bár nem tudta behozni azt az elmaradottságot, amely a 19. század végéig jellemezte. Vonatkozik ez a szép- és a szakirodalomra egyaránt. Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond vadászkalandjai, Fekete István természetleírásai a magyar vadászati irodalom remekműveinek számítanak. Bársony István és Csathó Kálmán írásai is jelentősek. Vadászkalandokról szólnak Maderspach Viktor, Horthy Jenő, Apponyi Henrik írásai. Láng Rezső (írói nevén: Sólyom), Nemeskéri Kiss Sándor, Veress Gábor, Avarffy Elek, Jurán Vidor, Zsindely Ferenc, Félix Endre cikkeit gyakran olvashatták a vadászati szakfolyóiratokban. Meg kell említeni Gyöngyöshalászi Takách Gyulát, a Magyar Vadászújság szerkesztőjét, és heves vitáit Bársony Istvánnal és Zay Imrével. 1929-től ezek alapján bírálták el évente a szarvas- és őztrófeákat, és ítélték oda a legkiválóbbakat megillető díjakat. Ezeket a képleteket nemzetközileg is elfogadták.

 

Navigáció
A vadászat története Az I. világháború végéig A két világháború között A II. világháború után