A II. világháború után

Navigáció
A vadászat története Az I. világháború végéig A két világháború között A II. világháború után

 

A II. világháború még nagyobb pusztítást okozott a magyar vadászatban mint az I. Az ország hosszú hónapokig hadszíntér volt és még a háború befejezése után is néhány évig jóformán csak orvvadászat folyt, amely a még megmaradt vadakat is csaknem teljesen kipusztította.

A vadászat jogrendjében döntő változást hozott egy miniszterelnöki rendelet (4640/1945). A nagybirtokrendszer megszüntetésével és a földosztással a mezőgazdasági művelési területek annyira elaprózódtak, hogy ezekre vadászterületek alakítása nem lett volna célszerű, másrészt az egyéb vonalon is tervbe vett államosítások előre vetették árnyukat. A régi vadászati törvényt úgy módosította a jelzett rendelet, hogy a vadászati jog – kevés kivétellel – az ország egész területén az államot illeti. Ez a rendelet azonban számos olyan újítást valósított meg, amin azelőtt legfeljebb csak vitatkoztak. Megvalósult Gyöngyöshalászi Takách Gyula álma, mert a Magyar Vadászok Országos Szövetsége (MAVOSZ), amely 1948-ban alakult, monopolhelyzetbe került. Minden vadásznak és vadásztársaságnak kötelező volt a csúcsszerv tagjává válni. A rendelet kimondta, hogy vadászati felügyelői állásokat kell szervezni minden megyében, szükség esetén egyes járásokban is. A szarvas és a dám mellett a vaddisznó által okozott mező- és erdőgazdasági károkat is meg kellett téríteni, ezekért az államkincstár vállalta a felelősséget. A vadkártérítések fedezetére vadkárjárulékot voltak kötelesek fizetni a nagyvadas vadászterületek haszonbérlői és a vadkereskedők.

A vadásztársaságok taglétszámát a vadászterület nagyságához képest korlátozta a jogszabály. A vadászterületeket két kategóriába sorolták: nagyvadas és apróvadas területek.

A törvényes keretek közötti rendszeres vadászat azonban még sokáig nem indulhatott meg, mert ehhez hiányzott a vadászpuska és a lőszer.

A vadállományból először az apróvadak szaporodtak el, a nagyvadállomány mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt sokáig nagyon hiányos volt. A tilalmi idők megfelelő szigorításával, némely vadnál (pl. szarvasnál) a lelövési engedélyek kiadásának minisztériumi hatáskörbe vonásával igyekeztek a vadállomány gyarapodását biztosítani.

A vadászok társadalmi összetételében is nagy változások álltak be, a kormányzat az osztályidegennek minősített személyektől a fegyvertartási engedélyt megtagadta.

Az 1940-es évek végén nem volt vadászati statisztika, ezért nagyon nehéz megállapítani hány vadásztársaság működött ezekben az években. Számuk valószínűleg 1500 körül lehetett. 1949-ben a MAVOSZ javasolta, hogy 222 vadásztársaságot oszlassanak fel, de a Belügyminisztérium ebből csak 138-at teljesített. (Magyar Vadász 1949. évi 6. sz.). Mivel a vadásztársaságok alapszabályának jóváhagyása a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott, az ezt gyakran megtagadta, mert úgy találta, hogy személyi összetételük nem megfelelő.

A vadászati jogot eleinte nyilvános árverésen adták 12 éves haszonbérbe. A haszonbért a pengő gyors inflálódása miatt meghatározott számú mezei nyúlban, illetve annak, az adott időben elért árában állapították meg. Egy mezei nyúl ára 1946 elején 50 ezer pengő volt.

A vadászok száma 1945 után 30 ezer körül lehetett, de az ismételt tagrevíziók után mintegy a felére csökkent. 1961-ben már csupán 17 773 tagot jelentettek.

Az 1950-es évek elején a vadásztársaságok száma is erősen lecsökkent, mert a MAVOSZ összevonásukat kezdeményezte. Több vadásztársaság ún. csúcsvezetőség alatt egyesült és a korábbi társaságok – az akkoriban szívesen használt kifejezéssel – mint vadászbrigádok működtek tovább. 1955-ben 360 csúcsvezetőség volt az országban, 1190 vadászbrigáddal.

Az állami erdőgazdaságok, majd később az állami gazdaságok egy része a kezelésében tartott területeken gyakorolhatta a vadászati jogot. Ezeket a mindennapi szóhasználat rezervátumoknak nevezte. 1950-ben már az volt a cél, hogy a nagyvadas vadászterületeket fokozatosan állami rezervátumokká alakítsák (a vadászat átszervezéséről szóló 473/24/1950. számú népgazdasági tanácsi határozat). Az állami erdőgazdaságok, valamint egyéb szervek területén azután külön állami vadgazdaságok alakultak, amelyeket az 1960-as évek végén ismét összevontak azokkal az erdőgazdaságokkal, amelyeknek a területén működtek. Ezek a vadgazdaságok voltak azok a kiemelt, protokollnak is nevezett területek [pl. Gemenc, Gyulaj (Tolna m.), Soponya (Fejér m.), Gödöllő, Galgamácsa, Telki (Pest m.), Visegrád], ahol a párt- és állami vezetők vadásztak.

A vadgazdálkodásban, miként a népgazdaság többi ágaiban is, az 1950-es évek elején vezették be a tervgazdálkodást. Ennek értelmében központi tervelőírásokat adtak ki a megyéknek, azok pedig vadásztársaságokra bontották azokat. A terv alapja az egyes vadászterületekre előírt vadbeszolgáltatásnak. A tervezés később ésszerűbb keretek között történt.

Az apróvadas területeken a vadgazdálkodás a területnek három részre osztásával (kíméleti területrész, befogási terület és konyhai vadászatok területe) történt. A kíméleti terület kijelölését 1945-ben jogszabály írta elő.

A nyúlállomány csökkenése már az 1950-es években megkezdődött. Addig a mezei nyúl volt a legáltalánosabb apróvad. Az 1970-es évektől azonban a nyúl már nem volt általános vadászzsákmány. A vadász nemcsak azért vihetett haza kevesebb nyulat, mert az állomány csökkent, és mert ennek megfelelően a vadászati idény is megrövidült, hanem azért is, mert a nyulat jól lehetett exportálni. Míg az 1959–1960-as vadászati idényben 407 600 db nyulat lőttek a magyar vadászok és 16 400 db-ot fogtak be élve, 1972-ben már csak 92 800 db került puskavégre és 108 900 db-ot fogtak be. (Ez az év volt az első, mikor a befogás mennyisége meghaladta a lelövését.) 1981-ben már közel kétszer annyit fogtak be, mint amennyit lelőttek.

Az apróvad-gazdálkodás terén a fácántenyésztéssel érték el a leglátványosabb eredményt. 1970-ig a lelőtt és befogott fácán mennyisége 100 ezer–200 ezer db között volt évente. A MAVOSZ kezdeményezésére megindult a nagyarányú volieres fácántenyésztés, ami gyors fejlődést hozott. 1974-ben a lelövés és befogás együttes mennyisége meghaladta az egymilliót, a becsült törzsállomány pedig 1978-ra elérte a 2,428 millió darabot.

A harmadik fontos apróvad a fogoly, 1975-ig még viszonylag jelentős mennyiségben élt Magyarországon. A vadászati idények korlátozásával, illetőleg teljes vadászati tilalommal igyekeztek kímélni a fogolyállományt. Számuk 1970-től gyorsan növekedett, 1974-ben 857 900 db-ra becsülték a törzsállományt. Azután állományuk fogyni kezdett, az 1980-as évek végére már talán csak tizedrésze maradt.

Ahhoz, hogy a vadgazdálkodást jobban meg lehessen alapozni, bevezették a vadállomány számának becslés útján való megállapítását. Az FM Vadászati és Halászati Igazgatósága 1954-ben adott ki erre vonatkozó rendelkezést. Vadállomány-becslési adatok azonban csak 1960-tól állnak rendelkezésre. Az 1957-es év fordulópontot jelentett a legutóbbi 50 év magyar vadászatának történetében. Ennek a hátterében kétségtelenül elsősorban a politikai változások álltak. A vadászati jog újabb kodifikálása is ebben az évben történt, az egyébként igen rövid életű 43. számú törvényerejű rendelettel. Megkezdődött a külföldi vadászok fogadása. Az 1954-ben létrehozott, önálló főhatóságként működő Országos Erdészeti Főigazgatóság (OEF) élére Balassa Gyula került, és munkásságának köszönhetően nemcsak a vadgazdálkodás, hanem a magyar vadászati kultúra is fejlődésnek indult. Különösen azután, miután sikerült elérnie, hogy a vadászat legfőbb irányítását a földművelésügyi minisztertől elvegyék, és az ő vezetése alatt álló OEF-re, illetve annak vezetőjére bízzák. Erre az új, Az erdőről és a vadgazdálkodásról szóló 1961. évi VII. tv. megalkotása adott alkalmat.

A már 19. században kialakult trófeakultusz tovább erősödött Magyarországon az 1950-es évek közepétől. Az OEF vezetője 1958-ban hozta létre az Országos Trófea Bíráló Bizottságot. Ennek ekkor az volt a feladata, hogy az állami erdőgazdaságok és vadgazdaságok üzemi és bérbe adott vadászterületein elejtett vad trófeáját a Nádler-képlet alapján elbírálja, továbbá a bizottság válogatta és bírálta a hazai bemutatók trófeaanyagát. A vadászok részére a bírálat eredményéről oklevelet állítottak ki.

1957-től kezdték engedélyezni a külföldi vadászoknak a bérvadászatot.

A MAVAD 1970-ben 4551, 1982-ben már 14 071 külföldivel kötött bérkilövési szerződést.

Az erdőtörvény 35. § (4) bekezdése értelmében a vadgazdálkodás fejlesztésére a vadgazdálkodással és vadászattal kapcsolatos bevételekből Vadgazdálkodási Alapot lehet létesíteni. Ennek alapján a kormány elrendelte, hogy a MAVAD által eladott élő vad árából, a termelőszövetkezeti vadásztársaság által fizetett vadgazdálkodás-fejlesztési hozzájárulásból, valamint a bérkilövési díjakból az OEF vezetője létesítsen alapot. A Vadgazdálkodási Alap közel két évtizeden keresztül valóban létezett, de szerepe állandóan csökkent.

Valamikor nagy szerepet játszottak a vadgazdálkodásban a vadaskertek. A korábbi vadaskertek mindegyike nem tűnt el nyomtalanul, a kerítések is – legalább részben – megmaradtak egyes helyeken. Az 1980-as évek elején a következő disznóskertek voltak: Gyarmatpuszta, Isaszeg, Tímárpuszta, Devecser, Vértestolna, Balatonfenyves, Ropoly, Segesd és Zamárdi. Dámvadas kert létesítésével kísérleteztek Alsónémedinél.

A vadgazdaság-tudományi kutatások Magyarországon 1947-ben kezdődtek. A kutatóállomások közül a legelső és talán legfontosabb a gödöllői Vadbiológiai Kísérleti Állomás volt, ahol elsősorban az apróvaddal (fogoly, fácán, mezei nyúl) foglalkoztak, de folytak csülkösvad-tenyésztési kutatások is. Az 1940-es évek végén működött még a Vadbetegség-kutató Állomás Monoron, a Ragadozó-madár Kísérleti Telep Fegyverneken, a Szőrmésvad Kutató Állomás Nagymaroson, két Vadászkutya Kísérleti Telep, egyik Gödöllőn, a másik Hejőcsabán, és Véreb Kísérleti Kutyatelep Ugodon. Ezek széles körű megfigyeléseket végeztek a nagyvad vándorlásának, a mezei nyúl mozgáskörzetének, a különböző adottságú területek vadeltartó képességének megállapítására. Ezáltal sikerült kialakítani a táji vadgazdálkodás alapjait.

A háború után vadászati kiállítást rendeztek ugyan már az 1940-es évek végén is, de az első nagyobb szabású vadászati kiállítás 1960 júniusában Budapesten nyílt meg. Ezen láthatók voltak az Afrikából nemrég hazatért expedíciók trófeái is. 1962. szeptember 1-jén nyílt meg a Mezőgazdasági Múzeumban a vadászati kiállítás, amelynek keretében vadásznapokat is rendeztek. Ettől kezdve több vidéki városban is rendeztek hasonló jellegű kiállításokat. Minden idők legnagyobb vadászati kiállítása az 1971-ben Budapesten megrendezett első Vadászati Világkiállítás volt.

A korábbi nemzetközi vadászati kiállítások nem voltak világméretűek. 1910-ben Bécsben, 1937-ben Berlinben, 1954-ben Düsseldorfban, 1960-ban Firenzében, 1967-ben pedig Újvidéken voltak ilyen rendezvények. A budapesti kiállítás 1971. augusztus 27-től szeptember 30-ig volt nyitva azon a kiállítási területen, amelyen korábban a mezőgazdasági kiállításokat rendezték. 52 ország vett részt rajta, nemzeti bemutatót 35 ország rendezett. A Vadászat a világon c. reprezentatív bemutatón 34 ország szerepelt. Ehhez csatlakozott a trófeabemutató, amelyen 19 ország 18 vadfajból 118 értékes trófeát mutatott be. Érdemes kiemelni a sokféle bemutató, illetőleg kiállítás közül a Nemzetközi Könyvkiállítást – amelynek keretében 12 ország 32 könyvkiadója tárta a látogatók elé összesen 832 vadászati tárgyú könyvét – és a Nemzetközi Képzőművészeti Kiállítást, amelyen 19 ország 165 művésze szerepelt 257 művel.

 

Vadlelövés, országosan – összesen
Vadfaj 1960 1970 1980 1993
ezer db
szarvas 3,8 9,0 19,6 29,9
őz 3,7 19,6 51,1 37,6
vaddisznó 3,9 9,0 20,2 42,9
dám 0,1 0,7 1,6 7,4
muflon 0,2 0,2 1,0 2,6
mezei nyúl 720,0 189,1 50,8 127,0
fácán 125,0 424,0 742,3 537,1

 

A vadászati irodalom az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején elég szegényes volt. Mindössze Széchenyi Zsigmond A szarvas selejtezése, majd Szederjei Ákos, Bencze Lajos és Bertóti István munkái jelentek meg és ide sorolhatók Tildy Zoltán és Vertse Albert természetvédelmi tárgyú munkái is. Az 1950-es évek végétől azonban fokozatosan változott a helyzet. Egymás után jelentek meg Széchenyi Zsigmond úti és vadászati leírásai, Fekete István munkái és egyidejűleg néhány szakmai írás. Nagy lendületet kapott a vadászirodalom publikációja a budapesti Vadászati Világkiállítást követően. Még olyan témák is mint a vadászati jog és a vadászat története is teret kaptak. Megjelent Zolnay László Vadászatok a régi Magyarországon és Nagy Domokos Imre A vadászat a festészetben c. munkája. Az egyes vadfajok (szarvas, vaddisznó, dám, muflon stb.) vadászatáról és a vele való gazdálkodásról is egymás után láttak napvilágot szakkönyvek. A rendszerváltozás után a vadászati könyvkiadás – a Nimród Alapítvány és a Vadász Könyvklub támogatásával – soha nem látott fellendülést él meg.

 

Navigáció
A vadászat története Az I. világháború végéig A két világháború között A II. világháború után