Nagy vadászok és gyűjteménygyarapítók
Engedtessék meg nekem az a merészség, hogy írásomat kronológiai sorrendben kezdjem, s a sort múzeumtörténetünk egyik kiemelkedő alakjával, Xantus Jánossal nyissam meg. Monumentális életműve és regényes pályája miatt méltán kerülhet az első helyre. Xantus, az 1848–49-es szabadságharc honvédtisztje, a világosi fegyverletétel után bujdosni kényszerült. Emigrációja első állomása London, hol nem időzött sokáig, hanem gyermekkori álmait beteljesítendő, a kalandvágytól hajtva, 1851-ben Észak-Amerikába hajózott. Amerika földjére lépve a kezdeti időkben sok mindennel próbálkozott, hogy megélhetését biztosítsa. Volt matróz, boltossegéd, házi tanító, geodéta az 1852-ben St. Louistól Kaliforniáig, az indián területeken épülő vasútvonal nyomvonalának kitűzésénél, végül 1855-ben belépett a hadseregbe. Életútjának eme szakaszát Karl May is megörökítette híres kalandregényében, a Winnetouban, róla mintázva Old Shatterhand alakját.
Első szolgálati helyén, Fort Rilleyben W. A. Hammond katonaorvos és szenvedélyes természetbúvár hamar felismervén Xantus vonzódását a természetrajzhoz, munkatársul választotta természettudományi gyűjtőmunkájához. A távoli kansasi tájakon vált Xantus muzeológussá, szenvedélyesen vadászott és gyűjtött szinte mindent: madarakat, emlősöket, rovarokat, növényeket, kőzeteket. 1856-ban az Arkansas folyó forrásvidékéről 26 ládányi anyagot, a következő évben Kaliforniából 35, majd később a Szent Lukács-fokról 60 ládányit küldött a Smithsonian Institutionnak. Gyűjtéseinek egy részét ajándékként hazaküldte a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Amerikai tartózkodása idején néprajzi vizsgálódást is végzett. Ez elsődlegesen a különböző indián törzsek megfigyelésére és szokásaik rögzítésére irányult, valamint gyűjtötte használati és kultikus tárgyaikat. Sokrétű és nagyszabású gyűjtőmunkáját a Magyar Tudományos Akadémia is elismerte, még amerikai tartózkodása idején 1859-ben levelező tagjául választotta.
A kalandos évek után, 1864-ben hazatért. Itthon tevékenyen részt vett Budapest székesfőváros állatkertjének kialakításában, melynek 1866. augusztus 9-ei megnyitásakor első igazgatója lett. Rövid ideig igazgatta azonban csak az intézményt, mert 1868-ban felkérték, hogy csatlakozzon egy osztrák–magyar zászló alatt induló kelet-ázsiai expedícióhoz. A két és fél évig tartó utazása számos távoli tájat érintett: Ceylont, Elő- és Hátsó-Indiát, a Malakka-félszigetet, Sziámot (Thaiföldet), Kokinkínát (Vietnamot), Japánt, Kínát, majd csaknem egy esztendőt egyedül töltött Borneón, Jáván, Szumátrán, a maláj szigetvilágban.
A természettudomány és a néprajz területén egyaránt kimagasló értékű és méretű gyűjtőmunkát végzett, sokszor olyan körülmények között, ahol a fehér ember puszta életben maradása is csodának számított. Utazásai során számos színes illusztrációval ellátott feljegyzést készített élményeiről. A kelet-ázsiai utazás avatta a természettudós Xantust etnográfussá. Kelet-ázsiai gyűjteményével megteremtette a néprajzi muzeológiát, és egyben európai hírnevet szerzett a Magyar Nemzeti Múzeumnak. 1872. március 5-én (érdemének köszönhetően) a múzeumban létrejött Ethnographiai Tár vezetőjének nevezték ki. Sokan ezt a napot tartják a Néprajzi Múzeum születésnapjának.
Xantus az általa megszokott lendülettel kezdett munkájához, és alig fél év alatt átfogó hazai néprajzi anyaggal (mely 2500 db tárgyat számlált) gyarapította a múzeumot. A magyar és a kelet-ázsiai gyűjtés nagy része az 1874-ben megnyílt Iparművészeti Múzeumban kapott elhelyezést. Ez Xantus számára igen szomorú következményekkel járt, mert a Nemzeti Múzeum igazgatósága a megmaradt gyűjtemény fejlesztésére két évtizedig egy fillér támogatást nem adott. Ezzel teljes kétségbeesésbe kergették a jeles tudóst. Az áldatlan állapot csak az 1890-es évek elején változott meg, amikor a minisztérium – felismervén az egyedülálló gyűjtemény méltatlan helyzetét – annak méltó elhelyezését rendelte el. 1890-ben megválasztották a Földrajzi Társaság alelnökének, 1892-ben pedig a Néprajzi Társaság tiszteletbeli elnökének, mely pozíciókat 1894-ben bekövetkezett haláláig ellátott.
A negyven év alatt, amíg a Nemzeti Múzeummal kapcsolatban állt, három kontinensről közel 175 000 természetrajzi és néprajzi tárggyal gazdagította hazai közgyűjteményeinket. És még mennyivel nagyobb lehetne ez a szám, ha nem lett volna két évtized semmittevésre kárhoztatva egy szűk látókörű múzeumigazgató jóvoltából.
Folytassuk a sort Kittenberger Kálmán (1881–1958) méltatásával, ki Afrika élővilágának megismertetésével járult hozzá kora tudásanyagának bővítéséhez. Kittenberger kiváló vadász, szakíró, Afrika-utazó, valamint nemzedékének egyik legkiválóbb zoológus gyűjtője volt. Megemlékezve róla, tekintsük át afrikai munkásságának főbb állomásait és annak eredményeit, hiszen élete jó részét a fekete kontinensen töltötte, s itthoni tevékenysége később is szorosan kapcsolódott Afrikához.
 |
| Kittenberger Kálmán az elejtett hím oroszlán mellett Tanganyikában |
A XIX. század első harmadában hat alkalommal járt Afrikában, összesen tíz és fél évet töltött ott. 1902-ben tette lábát először Afrika partjára Damaszkin Arzén társaságában. Gyűjtőútjára segítőként hozta magával a fiatal felvidéki tanítót, aki magánszorgalomból a Nemzeti Múzeum állattárában elsajátította az állatpreparálást. 1903-ban érkezett a mai Tanzánia területére, ahol súlyos maláriát kapott. Ekkor Damaszkin továbbutazott, magára hagyván a magas lázzal fekvő Kittenbergert. Felépülvén betegségéből, minden támogatás nélkül fehér vadászként minimális felszereléssel a poriban (bozótos szavannán) próbált szerencsét, ahol vadállatbefogásból és múzeumi gyűjtésből tartotta fenn magát. Eleinte rendszeresen küldte az értékes gyűjtött anyaggal teli ládákat a Nemzeti Múzeumnak, de mivel viszonzásul egy garas sem érkezett, ezek a csomagküldések megritkultak. (Így is több mint 60 000 példánnyal – emlősökkel, madarakkal, hüllőkkel, gerinctelenekkel – gyarapította múzeumunkat.) Kittenberger utazása előtt ugyanis megállapodott az Állattár akkori igazgatójával, hogy útjai során a múzeum részére megfelelő térítés ellenében – hiszen nem volt a múzeum fizetett munkatársa – állatokat gyűjt. Amikor a csomagok elmaradása miatt a múzeumtól elmarasztalás érte, mérgében spirituszba téve hazaküldte jobb keze középső ujját, melyet egy hím oroszlán harapott le, hogy láthassák, milyen szorgalmasan végzi gyűjtőmunkáját. (A formalinban őrzött ujj körme alatt még ma is látszik a lerakódott arzén, amely az intenzív állatpreparátori tevékenység velejárója.) 1904-ben egészsége megromlása miatt hazatért.
Második útja 1906 decemberétől 1907 novemberéig tartott. Akkor a mai Etiópiában, a Vörös-tenger partján és a Danakil-földön járt, a gyűjtésen kívül madártani megfigyeléseket is végzett. Ekkor olyan területeken járt, ahonnan élve kevés fehér ember tért vissza.
 |
| Kittenberger Kálmán a Nimród című folyóirat főszerkesztőjeként, dolgozószobájában |
1908 decemberében indult harmadik afrikai utazására. Bejárta a Viktória-tó partvidékét és a Ruwana-sztyeppén dolgozott. Innen 1912 májusában tért vissza, a Budapesti Állatkert részére nagy élőállat-gyűjteménnyel. 1913–1914 között, a háború kitöréséig Ugandában gyűjtött. Ez a legjobban előkészített és legjobban felszerelt expedíciója végül is súlyos kudarccal végződött, hiszen az 1914-ben gyűjtött kitűnő anyagot már nem tudta hazajuttatni, az minden feljegyzésével együtt elveszett.
Ötödik és hatodik útján Ugandában (1925–1926), valamint Belga Kongóban és Ugandában járt (1928–1929), ahol magyar vadászokkal nagyvadvadászatokon is részt vett. A múzeumot ekkor nagyemlőspéldányokkal is gyarapították. Az afrikai évekről fordulatokban bővelkedő, olvasmányos könyveiben emlékezik meg. Itthon a Nimród vadászlap főszerkesztőjeként vállalt állást. Afrikai madártani gyűjtéseinek eredményeiről élete utolsó éveiben két folytatásban összefoglaló munka született, melyek azonban csak halála után jelentek meg. Még megérte az 1956-os múzeumi tűzvészt, amiben lényegében teljesen elpusztult minden általa gyűjtött madár, vagyis mintegy 2500 preparált példány. A tűz martaléka lett az összes általa hazahozott hüllő és kétéltű (kb. 1000 állat). Szerencsére a gyűjtéseiből származó igen értékes rovar- és egyéb gerinctelenanyag nagy része megmaradt, s így mintegy 26 000 bogár (Coleoptera, ebből 60 a tudományra nézve új faj), 12-13 000 kabóca (Homoptera-Hemiptera, 45 új faj), 6600 hártyásszárnyú (Hymenoptera, 80 új faj), 7000 kétszárnyú (Diptera, 35 új faj), 500 egyenesszárnyú (Orthoptera), 600 lepke (Lepidoptera), 3000 pókszabású (Arachnoidea, 60 új fajjal) található gyűjteményeinkben. Az új fajok egy részét természetesen gyűjtőjükről nevezték el. Kittenberger akarata ellenére azonban nevét önkényesen mind a leltárkönyvben, mind a fajleírásokban gyakran Katona Kálmánra magyarosították. (Kittenberger nevét az akkori igazgató változtatta önkényesen Katonára.) A múzeumi tűzvészt követően egészségi állapota fokozatosan romlott. Még volt ereje azonban ahhoz, hogy másokba is erőt öntsön és afrikai életművének befejezéseként az ötvenes évek afrikai expedícióinak előkészítésében részt vegyen.
A Kittenberger által gyűjtött anyagban sokkal kevesebb az emlős. 1956-ban megsemmisült ezek közül a fehér orrszarvú, a kitömött bongó és csimpánz, és a montírozott elefánt is. A nagyemlősök vadászata, gyűjtése, illetve a konzerválás igen időigényes munka, szállításuk pedig költséges, így Kittenberger nem törekedhetett belőlük sorozatok beszerzésére. Gyakran került olyan helyzetbe, hogy expedícióinak folytatása érdekében bőröket és trófeákat kellett eladnia. Újra csak arra a megállapításra kell jutnunk, hogy nem kapott sem elég biztatást, sem elég szakmai és anyagi támogatást itthonról.
 |
| Nádler Herbert, a Fővárosi Állat- és Növényert igazgatója és a Természet című folyóirat főszerkesztője |
Nadler Herbert (1883–1951) Budapesten született polgári családban. Középiskolai tanulmányai után a Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett, ezután két évig jogi tanulmányokat folytatott. 1905-ben gróf Batthyány Ervin Vas megyei földbirtokosnál személyi titkár volt, majd a bögötei uradalom számtartója lett. Itt ismerkedett meg a vadászattal, vadgazdálkodással. Ez idő alatt a bögötei birtokrészt mintagazdasággá fejlesztette, elsőrendű vadállománnyal. Amikor Batthyány 1916-ban magyarországi birtokait felszámolta, munkája elismeréséül végkielégítésként nagy összeget adományozott neki, megalapozva ezzel Nadler többéves anyagi függetlenségét. Nadler a pénzt a számára legelőnyösebb módon fektette be; az egészet vadászatra költötte. Vadászterületeket bérelt Erdélyben, a Kárpátokban, Felső-Magyarországon, Zólyom környékén, és idejének legnagyobb részét ezeken az ember által alig járt vad vidékeken töltötte a szabad ég alatt, vagy kalyibákban hálva egyedül, vagy erdei emberek társaságában.
A vadonban töltött évek alatt, megfigyelései során hatalmas ismeretanyagot gyűjtött össze a havasok, a lombos erdők, a rétségek, a mocsarak élővilágáról, az ott élő vadak szokásairól, vadászati módjáról. Rövidesen mint elismert szaktekintélyt kezdték őt emlegetni. Vadászati lapokban megjelent írásai ráirányították a figyelmet. 1925-ben felkérték a Nemzeti Vadászati Védegylet háború utáni első trófeakiállításának megszervezésére, melynek színhelye a Magyar Mezőgazdasági Múzeum lett. Ezt követően minden évben bemutatták a legszebb agancsokat. A trófeákat bíráló zsűri, melynek Nadler Herbert is tagja volt, igen sok bizonytalansági tényezővel hozta meg döntését a bírálat során. 1925–1930 között számtalan összehasonlító mérés és tapasztalati adat összegzésével „született” meg az ún. Nadler-féle képlet, amely egységes bírálati rendszert teremtett, s ezzel megszűnt a sok bizonytalansági tényező. Ma is ez alapján bírálják a trófeákat.
1929-ben elismert vadászati és zoológiai szakíróként megpályázta és elnyerte a Fővárosi Állat- és Növénykert igazgatói állását. A tisztséget példamutatóan látta el és alkalom nyílt tudományos munkássága kiterjesztésére is. 1930-tól A Természet című folyóirat szerkesztője volt, melyet európai szintű szaklappá fejlesztett. A fogságban tartott vadállatokon végzett etológiai kísérleteivel számos információval szolgált a tudománynak. Életében számos vadászati témájú könyvet írt, melyek fordulatokban gazdag, olvasmányos stílusukkal és hatalmas tudásanyagukkal egyaránt magukkal ragadják olvasóikat. Halálával sokat veszített a magyar vadász- és tudományos élet. Gazdag vadászati hagyatékát (639 trófea és bőr) a Nemzeti Múzeum Állattára vásárolta meg, naplói és feljegyzései pedig a Mezőgazdasági Múzeum könyvtárába kerültek.
 |
| Széchenyi Zsigmond |
A sort a magyar vadászati kultúra kimagasló alakjával, Széchenyi Zsigmonddal (1898–1967) zárom. Afrika és India, Alaszka és Európa, világrekord addax és óriás agyarú elefántbika, tóbíró Sarvajc Péter, világkiállítás és húszas puska, egy rúpia ára kígyóbűvölés és a szépséges Mileschau, a híres Mukula és szalonkás tavasz, a Denali lábánál lőtt alaszkai vadjuh, óriás jávorszarvas és még sorolhatnám – ez mind Széchenyi Zsigmond. Gyermekkorát a Fejér megyei Sárpentelén, illetve osztrák és cseh rokonsága nemesi birtokain töltötte. Az egyetem elvégzése után gazdálkodóként kőröshegyi birtokán telepedett le. Innen indult 1927-ben első afrikai útjára, Szudánba. Újabb expedíciói is Kelet-Afrikába vezettek. Járt Kenyában, Egyiptomban, Tanganyikában, Ugandában, Líbiában. 1935-ben Alaszkába utazott. 1937-ben Indiában, majd ismét Egyiptomban vadászott. 1939-ben a núbiai vadkecske hazáját kereste fel. Utazásairól számos népszerű könyvében olvashatunk. A főváros ostromát Széchenyi a Várban vészelte át. Sárpentelei otthonát porig rombolták, Istenhegyi úti villája teljesen kiégett. Itt pusztult el Magyarország egyik leggazdagabb trófeagyűjteménye. A háborút követő politikai változások őt sem kímélték, megjárta az Andrássy út 60.-at, a hortobágyi internálótábort, a sopronkőhidai börtönt. Szabadulása után nem engedték vissza Budapestre, Balatongyörökre telepítették, innen járt dolgozni a keszthelyi Helikon Könyvtárba. A Rákosi-korszak után visszajöhetett a fővárosba. 1959-ben államilag támogatott expedícióval jutott el újra Kelet-Afrikába, pótolni az 1956-ban elpusztult nemzeti múzeumi Afrika-kiállítás anyagát. 1964-ben utazott utoljára Afrikába, ezen az úton felesége is elkísérte. A Természettudományi Múzeum részére gyűjtöttek nagyvadakat az új Afrika-kiállítás számára.
 |
| Széchenyi Zsigmond villája bejáratánál |
1967-ben bekövetkezett haláláig ismét közmegbecsülés övezte. Élete utolsó éveiben megadatott neki, hogy elismerjék munkásságát. Szakkönyvtárát csodával határos módon nem pusztította el a világháború, halálakor már több mint 4000 kötetből állt (köztük számos ritkaság is akad). Széchenyi Zsigmond vadászkönyvtára Magyarország legjelentősebb vadászati szakkönyvgyűjteménye. 1969-ben könyvtárát a Mezőgazdasági Minisztérium vásárolta meg a Természettudományi Múzeum számára.
Forrás: Természet Világa, 2002. különszám
ISSN 0040-3717