| Navigáció | |||
| A vadászat története | Az I. világháború végéig | A két világháború között | A II. világháború után |
A II. világháború még nagyobb pusztítást okozott a magyar vadászatban mint az I. Az ország hosszú hónapokig hadszíntér volt és még a háború befejezése után is néhány évig jóformán csak orvvadászat folyt, amely a még megmaradt vadakat is csaknem teljesen kipusztította.
A vadászat jogrendjében döntő változást hozott egy miniszterelnöki rendelet (4640/1945). A nagybirtokrendszer megszüntetésével és a földosztással a mezőgazdasági művelési területek annyira elaprózódtak, hogy ezekre vadászterületek alakítása nem lett volna célszerű, másrészt az egyéb vonalon is tervbe vett államosítások előre vetették árnyukat. A régi vadászati törvényt úgy módosította a jelzett rendelet, hogy a vadászati jog – kevés kivétellel – az ország egész területén az államot illeti. Ez a rendelet azonban számos olyan újítást valósított meg, amin azelőtt legfeljebb csak vitatkoztak. Megvalósult Gyöngyöshalászi Takách Gyula álma, mert a Magyar Vadászok Országos Szövetsége (MAVOSZ), amely 1948-ban alakult, monopolhelyzetbe került. Minden vadásznak és vadásztársaságnak kötelező volt a csúcsszerv tagjává válni. A rendelet kimondta, hogy vadászati felügyelői állásokat kell szervezni minden megyében, szükség esetén egyes járásokban is. A szarvas és a dám mellett a vaddisznó által okozott mező- és erdőgazdasági károkat is meg kellett téríteni, ezekért az államkincstár vállalta a felelősséget. A vadkártérítések fedezetére vadkárjárulékot voltak kötelesek fizetni a nagyvadas vadászterületek haszonbérlői és a vadkereskedők.
A vadásztársaságok taglétszámát a vadászterület nagyságához képest korlátozta a jogszabály. A vadászterületeket két kategóriába sorolták: nagyvadas és apróvadas területek.
A törvényes keretek közötti rendszeres vadászat azonban még sokáig nem indulhatott meg, mert ehhez hiányzott a vadászpuska és a lőszer.
A vadállományból először az apróvadak szaporodtak el, a nagyvadállomány mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt sokáig nagyon hiányos volt. A tilalmi idők megfelelő szigorításával, némely vadnál (pl. szarvasnál) a lelövési engedélyek kiadásának minisztériumi hatáskörbe vonásával igyekeztek a vadállomány gyarapodását biztosítani.
A vadászok társadalmi összetételében is nagy változások álltak be, a kormányzat az osztályidegennek minősített személyektől a fegyvertartási engedélyt megtagadta.
Az 1940-es évek végén nem volt vadászati statisztika, ezért nagyon nehéz megállapítani hány vadásztársaság működött ezekben az években. Számuk valószínűleg 1500 körül lehetett. 1949-ben a MAVOSZ javasolta, hogy 222 vadásztársaságot oszlassanak fel, de a Belügyminisztérium ebből csak 138-at teljesített. (Magyar Vadász 1949. évi 6. sz.). Mivel a vadásztársaságok alapszabályának jóváhagyása a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott, az ezt gyakran megtagadta, mert úgy találta, hogy személyi összetételük nem megfelelő.
A vadászati jogot eleinte nyilvános árverésen adták 12 éves haszonbérbe. A haszonbért a pengő gyors inflálódása miatt meghatározott számú mezei nyúlban, illetve annak, az adott időben elért árában állapították meg. Egy mezei nyúl ára 1946 elején 50 ezer pengő volt.
A vadászok száma 1945 után 30 ezer körül lehetett, de az ismételt tagrevíziók után mintegy a felére csökkent. 1961-ben már csupán 17 773 tagot jelentettek.
Az 1950-es évek elején a vadásztársaságok száma is erősen lecsökkent, mert a MAVOSZ összevonásukat kezdeményezte. Több vadásztársaság ún. csúcsvezetőség alatt egyesült és a korábbi társaságok – az akkoriban szívesen használt kifejezéssel – mint vadászbrigádok működtek tovább. 1955-ben 360 csúcsvezetőség volt az országban, 1190 vadászbrigáddal.
Az állami erdőgazdaságok, majd később az állami gazdaságok egy része a kezelésében tartott területeken gyakorolhatta a vadászati jogot. Ezeket a mindennapi szóhasználat rezervátumoknak nevezte. 1950-ben már az volt a cél, hogy a nagyvadas vadászterületeket fokozatosan állami rezervátumokká alakítsák (a vadászat átszervezéséről szóló 473/24/1950. számú népgazdasági tanácsi határozat). Az állami erdőgazdaságok, valamint egyéb szervek területén azután külön állami vadgazdaságok alakultak, amelyeket az 1960-as évek végén ismét összevontak azokkal az erdőgazdaságokkal, amelyeknek a területén működtek. Ezek a vadgazdaságok voltak azok a kiemelt, protokollnak is nevezett területek [pl. Gemenc, Gyulaj (Tolna m.), Soponya (Fejér m.), Gödöllő, Galgamácsa, Telki (Pest m.), Visegrád], ahol a párt- és állami vezetők vadásztak.
A vadgazdálkodásban, miként a népgazdaság többi ágaiban is, az 1950-es évek elején vezették be a tervgazdálkodást. Ennek értelmében központi tervelőírásokat adtak ki a megyéknek, azok pedig vadásztársaságokra bontották azokat. A terv alapja az egyes vadászterületekre előírt vadbeszolgáltatásnak. A tervezés később ésszerűbb keretek között történt.
Az apróvadas területeken a vadgazdálkodás a területnek három részre osztásával (kíméleti területrész, befogási terület és konyhai vadászatok területe) történt. A kíméleti terület kijelölését 1945-ben jogszabály írta elő.
A nyúlállomány csökkenése már az 1950-es években megkezdődött. Addig a mezei nyúl volt a legáltalánosabb apróvad. Az 1970-es évektől azonban a nyúl már nem volt általános vadászzsákmány. A vadász nemcsak azért vihetett haza kevesebb nyulat, mert az állomány csökkent, és mert ennek megfelelően a vadászati idény is megrövidült, hanem azért is, mert a nyulat jól lehetett exportálni. Míg az 1959–1960-as vadászati idényben 407 600 db nyulat lőttek a magyar vadászok és 16 400 db-ot fogtak be élve, 1972-ben már csak 92 800 db került puskavégre és 108 900 db-ot fogtak be. (Ez az év volt az első, mikor a befogás mennyisége meghaladta a lelövését.) 1981-ben már közel kétszer annyit fogtak be, mint amennyit lelőttek.
Az apróvad-gazdálkodás terén a fácántenyésztéssel érték el a leglátványosabb eredményt. 1970-ig a lelőtt és befogott fácán mennyisége 100 ezer–200 ezer db között volt évente. A MAVOSZ kezdeményezésére megindult a nagyarányú volieres fácántenyésztés, ami gyors fejlődést hozott. 1974-ben a lelövés és befogás együttes mennyisége meghaladta az egymilliót, a becsült törzsállomány pedig 1978-ra elérte a 2,428 millió darabot.
A harmadik fontos apróvad a fogoly, 1975-ig még viszonylag jelentős mennyiségben élt Magyarországon. A vadászati idények korlátozásával, illetőleg teljes vadászati tilalommal igyekeztek kímélni a fogolyállományt. Számuk 1970-től gyorsan növekedett, 1974-ben 857 900 db-ra becsülték a törzsállományt. Azután állományuk fogyni kezdett, az 1980-as évek végére már talán csak tizedrésze maradt.
Ahhoz, hogy a vadgazdálkodást jobban meg lehessen alapozni, bevezették a vadállomány számának becslés útján való megállapítását. Az FM Vadászati és Halászati Igazgatósága 1954-ben adott ki erre vonatkozó rendelkezést. Vadállomány-becslési adatok azonban csak 1960-tól állnak rendelkezésre. Az 1957-es év fordulópontot jelentett a legutóbbi 50 év magyar vadászatának történetében. Ennek a hátterében kétségtelenül elsősorban a politikai változások álltak. A vadászati jog újabb kodifikálása is ebben az évben történt, az egyébként igen rövid életű 43. számú törvényerejű rendelettel. Megkezdődött a külföldi vadászok fogadása. Az 1954-ben létrehozott, önálló főhatóságként működő Országos Erdészeti Főigazgatóság (OEF) élére Balassa Gyula került, és munkásságának köszönhetően nemcsak a vadgazdálkodás, hanem a magyar vadászati kultúra is fejlődésnek indult. Különösen azután, miután sikerült elérnie, hogy a vadászat legfőbb irányítását a földművelésügyi minisztertől elvegyék, és az ő vezetése alatt álló OEF-re, illetve annak vezetőjére bízzák. Erre az új, Az erdőről és a vadgazdálkodásról szóló 1961. évi VII. tv. megalkotása adott alkalmat.
A már 19. században kialakult trófeakultusz tovább erősödött Magyarországon az 1950-es évek közepétől. Az OEF vezetője 1958-ban hozta létre az Országos Trófea Bíráló Bizottságot. Ennek ekkor az volt a feladata, hogy az állami erdőgazdaságok és vadgazdaságok üzemi és bérbe adott vadászterületein elejtett vad trófeáját a Nádler-képlet alapján elbírálja, továbbá a bizottság válogatta és bírálta a hazai bemutatók trófeaanyagát. A vadászok részére a bírálat eredményéről oklevelet állítottak ki.
1957-től kezdték engedélyezni a külföldi vadászoknak a bérvadászatot.
A MAVAD 1970-ben 4551, 1982-ben már 14 071 külföldivel kötött bérkilövési szerződést.
Az erdőtörvény 35. § (4) bekezdése értelmében a vadgazdálkodás fejlesztésére a vadgazdálkodással és vadászattal kapcsolatos bevételekből Vadgazdálkodási Alapot lehet létesíteni. Ennek alapján a kormány elrendelte, hogy a MAVAD által eladott élő vad árából, a termelőszövetkezeti vadásztársaság által fizetett vadgazdálkodás-fejlesztési hozzájárulásból, valamint a bérkilövési díjakból az OEF vezetője létesítsen alapot. A Vadgazdálkodási Alap közel két évtizeden keresztül valóban létezett, de szerepe állandóan csökkent.
Valamikor nagy szerepet játszottak a vadgazdálkodásban a vadaskertek. A korábbi vadaskertek mindegyike nem tűnt el nyomtalanul, a kerítések is – legalább részben – megmaradtak egyes helyeken. Az 1980-as évek elején a következő disznóskertek voltak: Gyarmatpuszta, Isaszeg, Tímárpuszta, Devecser, Vértestolna, Balatonfenyves, Ropoly, Segesd és Zamárdi. Dámvadas kert létesítésével kísérleteztek Alsónémedinél.
A vadgazdaság-tudományi kutatások Magyarországon 1947-ben kezdődtek. A kutatóállomások közül a legelső és talán legfontosabb a gödöllői Vadbiológiai Kísérleti Állomás volt, ahol elsősorban az apróvaddal (fogoly, fácán, mezei nyúl) foglalkoztak, de folytak csülkösvad-tenyésztési kutatások is. Az 1940-es évek végén működött még a Vadbetegség-kutató Állomás Monoron, a Ragadozó-madár Kísérleti Telep Fegyverneken, a Szőrmésvad Kutató Állomás Nagymaroson, két Vadászkutya Kísérleti Telep, egyik Gödöllőn, a másik Hejőcsabán, és Véreb Kísérleti Kutyatelep Ugodon. Ezek széles körű megfigyeléseket végeztek a nagyvad vándorlásának, a mezei nyúl mozgáskörzetének, a különböző adottságú területek vadeltartó képességének megállapítására. Ezáltal sikerült kialakítani a táji vadgazdálkodás alapjait.
A háború után vadászati kiállítást rendeztek ugyan már az 1940-es évek végén is, de az első nagyobb szabású vadászati kiállítás 1960 júniusában Budapesten nyílt meg. Ezen láthatók voltak az Afrikából nemrég hazatért expedíciók trófeái is. 1962. szeptember 1-jén nyílt meg a Mezőgazdasági Múzeumban a vadászati kiállítás, amelynek keretében vadásznapokat is rendeztek. Ettől kezdve több vidéki városban is rendeztek hasonló jellegű kiállításokat. Minden idők legnagyobb vadászati kiállítása az 1971-ben Budapesten megrendezett első Vadászati Világkiállítás volt.
A korábbi nemzetközi vadászati kiállítások nem voltak világméretűek. 1910-ben Bécsben, 1937-ben Berlinben, 1954-ben Düsseldorfban, 1960-ban Firenzében, 1967-ben pedig Újvidéken voltak ilyen rendezvények. A budapesti kiállítás 1971. augusztus 27-től szeptember 30-ig volt nyitva azon a kiállítási területen, amelyen korábban a mezőgazdasági kiállításokat rendezték. 52 ország vett részt rajta, nemzeti bemutatót 35 ország rendezett. A Vadászat a világon c. reprezentatív bemutatón 34 ország szerepelt. Ehhez csatlakozott a trófeabemutató, amelyen 19 ország 18 vadfajból 118 értékes trófeát mutatott be. Érdemes kiemelni a sokféle bemutató, illetőleg kiállítás közül a Nemzetközi Könyvkiállítást – amelynek keretében 12 ország 32 könyvkiadója tárta a látogatók elé összesen 832 vadászati tárgyú könyvét – és a Nemzetközi Képzőművészeti Kiállítást, amelyen 19 ország 165 művésze szerepelt 257 művel.
| Vadlelövés, országosan – összesen | ||||
| Vadfaj | 1960 | 1970 | 1980 | 1993 |
| ezer db | ||||
| szarvas | 3,8 | 9,0 | 19,6 | 29,9 |
| őz | 3,7 | 19,6 | 51,1 | 37,6 |
| vaddisznó | 3,9 | 9,0 | 20,2 | 42,9 |
| dám | 0,1 | 0,7 | 1,6 | 7,4 |
| muflon | 0,2 | 0,2 | 1,0 | 2,6 |
| mezei nyúl | 720,0 | 189,1 | 50,8 | 127,0 |
| fácán | 125,0 | 424,0 | 742,3 | 537,1 |
A vadászati irodalom az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején elég szegényes volt. Mindössze Széchenyi Zsigmond A szarvas selejtezése, majd Szederjei Ákos, Bencze Lajos és Bertóti István munkái jelentek meg és ide sorolhatók Tildy Zoltán és Vertse Albert természetvédelmi tárgyú munkái is. Az 1950-es évek végétől azonban fokozatosan változott a helyzet. Egymás után jelentek meg Széchenyi Zsigmond úti és vadászati leírásai, Fekete István munkái és egyidejűleg néhány szakmai írás. Nagy lendületet kapott a vadászirodalom publikációja a budapesti Vadászati Világkiállítást követően. Még olyan témák is mint a vadászati jog és a vadászat története is teret kaptak. Megjelent Zolnay László Vadászatok a régi Magyarországon és Nagy Domokos Imre A vadászat a festészetben c. munkája. Az egyes vadfajok (szarvas, vaddisznó, dám, muflon stb.) vadászatáról és a vele való gazdálkodásról is egymás után láttak napvilágot szakkönyvek. A rendszerváltozás után a vadászati könyvkiadás – a Nimród Alapítvány és a Vadász Könyvklub támogatásával – soha nem látott fellendülést él meg.
| Navigáció | |||
| A vadászat története | Az I. világháború végéig | A két világháború között | A II. világháború után |